17. fejezet - Siker

A 16. fejezetnél nagyon el voltam keseredve, mivel már kb. másfél hete fent volt és egyetlen egy komment érkezett. A Twitter-emen olvashattátok, hogy ha nem jönnek a kommentek, törlöm a blogot. Azért jutottam erre az elhatározásra, mivel az előző fejezetekhez 8-10 komment is érkezett 1 hét alatt. Ha nem kommenteltek, nem kapok visszajelzést, csak 1-2 embertől, akkor semmi értelme tovább írnom, mert számomra az esik le, hogy Nektek, olvasóknak nem tetszik az írásom. Ha nem tetszik, akkor semmi értelme folytatnom.
Ezért úgy döntöttem, hogy Bius-hoz hasonlóan, én is bevezetek egy szabályt. 6 2-3 sor terjedelemű kommentet  szeretnék kérni minimum minden fejezethez. Ha megint kb. 2 hét alatt egy komment jön, akkor értesítelek benneteket Twitter-en, hogy megmarad-e az oldal.
Ehhez a fejezethez remélem nem kell annyit kérlelnem a kommenteket. Kellemes olvasást!

*Katelyn szemszöge*

Mikor végre magamhoz tértem, felfigyeltem arra, hogy egy széken ülök és hozzá vagyok kötözve, nem túl erős csomókkal, amit a megfelelő pillanatban ki fogok tudok bontani. Ennek nagyon megörültem. Bár úgy csináltam, mintha nem tudnék kiszabadulni a kötél fogságából, megerősítve elrablóimnak azt a tényt, hogy tervük sikeres volt.
A raktárnak csak a közepe volt megvilágítva, a szélei teljesen sötétek maradtak. Ha valaki beállt volna az árnyékba, senki sem mondta volna meg, hogy valaki elrejtőződött a sötétben. Ekkor remek ötletem támadt. Ha a 3 fickó kimegy valahova, akkor simán ki tudom csomózni a kötelet és sikeres szökést hajtok végre. Ha valaki pedig jönne, akkor bebújok a sarokba. Nem ez volt legjobb ötletem, de az adott helyzetben egyszerűnek és nagyszerűnek tűnt.

Hosszú idő után mindhárom férfi bent volt a raktárban. Felém közeledtek.
-Engedjenek el! Nem tarthatnak itt!-majd a büdös kendőt ismét arcomba nyomták.  Talán azért, mert el akartak menni valahova, de nehogy megszökhessek. Remek, így nehéz lesz végrehajtani a tervet...

*Tracey szemszöge*

Az utat csendben tettük meg. Egyedül Kendall és a rendőrtiszt hangját hallgattuk, ahogy Kendall GPS-ként működött. Dave ült elől és csak meredten bámult kifelé. Kendall a sofőr mögött, vagyis a rendőrtiszt mögött ült. Középen én ültem és Dave mögött Diana. Ő is meredten bámult maga, csak annyi különbséggel, hogy ő sírdogált. Én hol a laptopon lévő térképet böngésztem tekintetemmel, hol kifelé bámultam a rendőr és Dave feje között.
Már 10 perce kocsikáztunk, amikor a szemben lévő sávban megpillantottam egy fekete furgont. Reménykedtem, hogy ez az, ami elrabolta Katelyn-t. Előrébb hajoltam, ami feltűnt mindenkinek.
-Te meg mit nézel?-kérdezte Kendall.
-Ha szerencsénk van...-ekkor megláttam a rendszámot.-K4LJ023! Ez az a furgon!-kiáltottam, amitől néhányan a fülüket fogták.
-Ez biztos?-kérdezte Dave, Diana és Kendall.
-100.000%. Álljunk meg!-majd az autó megállt. Kendall és én is kiszálltunk. Áttértünk a másik sávba, szembe Katelyn elrablóival. Azok persze fékeztek, így nem lett kórház a vége. A sofőr lehúzta az ablakot, és kikiabált:
-Húzzatok innen, sietnünk kell?
-Mégis hova?-vetettem oda a kérdést.
-Ahhoz semmi közöd! És most tűnjetek el onnan!
-Mert ha nem? Minket is elraboltok?-szállt be Kendall a "szócsatába". Erre értelmetlen fejet vágott, mint aki nem tudja, miről beszélünk.
-Nem emlékszel rám?
-Miért, ki vagy te?-erre láttam az arcán, hogy eszébe jutott ki vagyok. A rendőr is kiszállt, ahogy Dace és Diana is.
-Megkérem önöket, hogy szálljanak ki a járműből.
-Soha!
-Nehogy én ráncigáljam ki magát!-förmedtem rá.
-Ú, de megijedtem! Egy kislány fog kiráncigálni innen. Jaj, ne!-gúnyolódott. Több se kellett nekem. Már indultam volta, de Kendall elkapott, hogy ezt nem kéne, mert még megsérülök.
-Tudom, mit csinálok. Kapitány?-néztem a rendőrre.
-Csak saját felelősségre.
Kinyitottam az ajtót, megfogtam a fickó ruháját és egy határozott mozdulattal kirántottam. Erre a másik kettő is kiszállt.